Korunk egyik legnagyobb dilemmájának tűnik, hogy mi az, amit mi egyénként tudunk elérni, és mi az amit külső ráhatásoktól várunk el. Főként a volt szocialista országokban különös szerepe van ennek, hiszen fura vegyüléke jött létre a paternalista államtól való függőség hagyományának, és a hirtelen betört alapvetően individualista társadalom „minden rajtunk múlik”, egyébként komoly, és sokak számára nyomasztónak tűnő elvárásának. Az egyéni felelősség és a tőlünk függetlennek tűnő kormányzati hatalom felelőssége mintha két külön szálon futna.

Sokan még saját boldogságukat  vagy éppen boldogtalanságukat is az éppen regnáló hatalomra vezetik vissza, és úgy érzik, hogy a politikai környezet határozza meg hogyan élik az életüket.  Holott ezek az összefüggések ennél jóval bonyolultabbnak tűnnek. Vajon mi van előbb: a tyúk vagy a tojás? Egy olyan társadalomban, ahol az egyén saját szintjén, önmagával szemben nem követel meg bizonyos elvárásokat, kinőhet-e egy olyan politikai elit, akik maguk sokkal magasabb morális szinteken mozognak? Ha azt gondoljuk, hogy ingyen utazni a tömegközlekedésen nem elítélendő, vagy nem befizetni az adónkat teljesen normális, hiszen „úgyis csak ellopják”, miért feltételezzük, hogy az általunk megválasztott képviselők másként fognak gondolkodni?ű

Ez a dilemma a környezet védelmére is komolyan rányomja a bélyegét. Valóban nem tűnik reálisnak, hogy megállítjuk a környezetünk degradálódását az egyén szintjén. Tényleg az a csepp a tengerben, hogy szelektíven gyűjtöm a szemetemet, vagy elzárom a vizet fogmosás közben, meg fogja menteni a bolygónkat? Aligha. És az, ha magamban azért duzzogok, hogy az egy éve vásárolt konyhai robotgépem kettő nappal a garancia lejárta után mehet a kukába (vagy jó esetben a szelektív hulladékgyűjtőbe), mert úgy alkotják meg, hogy még véletlenül se használhassam 10 évig, holott a technológia meglenne hozzá? Aligha. Akkor mi múlik mégis az egyéneken? Szerintem a gondolat ereje. Nem az fogja megmenteni a bolygónkat, hogy egy-egy flakont laposra taposok, hanem az, hogy amikor laposra taposom, akkor ha csak egy kicsit is, de deklarálom, hogy nekem fontos a környezet védelme. Ha pedig ez megfogalmazódik bennem, és egyre több másik emberben, akkor az a döntéshozó, aki végre hitelesen fogja képviselni a környezet védelmét kiemelkedik majd a többi közül, és hatással lesz olyan folyamatokra is, amikre nekem egyénileg nincs ráhatásom. Ha pedig ő „túl sikeres” lesz, akkor kiderül, hogy ez már olyan társadalmi elvárás, ami nélkül nem is lehet hatalomra kerülni.

Elsőnek furcsának tűnhet az, hogy néhány lelkes ember fákhoz köti magát a környezetvédelem érdekében, és valami számomra ismeretlen állatfaj kipusztulása miatt napokig éhezik. Viszont ők azok, akik ezekkel az akciókkal farkast kiáltanak, és később elérik azt, hogy egyre több ember érezze meg, hogy a környezetünk védelme igenis egyéni érdekünk, és elkezdje laposra taposni a flakonokat. Meg lehet várni, míg erre a hatalom – akinek ugye nincsen arca - magától rájön,  de érdemesebb olyan szinteken kezdeni, amire van ráhatásunk. Az pedig kizárólag a saját gondolkodásunk, és a tettek, amiket azok befolyásolnak. A gondolat erejét nem szabad lebecsülni. A hatalom előbb-utóbb be fog állni a sorba. Be fog?