Napjainkban egyre több szó esik a zöldgazdaság munkahelyteremtő képességéről. Azonban amilyen megfoghatatlan még a zöldgazdaság fogalma, annyira nehezen áttekinthető, hogy valójában mekkora hatása is van a munkaerő-piacra. A fenntartható gazdaság és a munkanélküliség csökkentése között valóban lehet komoly összefüggés, azonban a jelenlegi paradigmák szerint értelmezett „zöldgazdaság” aligha érhet el átütő eredményeket. Jelen cikk arra keresi a választ, hogy a megszokott gondolati kereteken túl hogyan függ össze a zöldgazdaság és a foglalkoztatás; és milyen értékrendbeli változásokkal lehet valóban elérni magasabb foglalkoztatottságot.


A - legnagyobb erőfeszítések ellenére is csak mélyülni látszó - munkanélküliség gazdasági és társadalmi problémája egyik tünete a jelenlegi gazdasági rendszer egyre érezhetőbb korlátainak. A munkanélküliség jelensége mostanra már egyértelműen átlépte a piacgazdaság által természetesnek tekinthető határokat, és egyre inkább úgy tűnik, hogy sem a jóléti államok kialakult eszközrendszereivel, sem a további – klasszikus értelemben vett - piacok létrehozásával nem lehet megfelelőképpen kezelni.


Ha végignézzük a növekvő munkanélküliség mögött rejlő okokat, sok – az ökológiai közgazdászok, és zöld aktivisták által már régóta hangoztatott – általános gazdasági és társadalmi problémát találunk. A gazdasági aktivitás városi koncentrációja, és a vidék háttérbeszorulása egész régiókra süti rá a magas inaktivitás bélyegét. A növekedési kényszer miatt, a mennyiség térhódítása a minőség rovására a tömegtermelés felé tolja el a rendszert, amelyet az automatizáltság sokkal inkább jellemez, mint a komoly szakmunka. A munkáltató oldaláról a hatékonyság vég nélküli hajhászása; a munkavállaló oldaláról pedig saját fogyasztási igényének növekedése mind a képzett, mind az alacsonyabb képzettséggel – de még munkával rendelkező – alkalmazottak egy nagy részét az egyre több munka, és egyre kevesebb szabadidő felé mozgatja; ezzel csökkentve az egyébként létező álláshelyek számát is.  Míg a fenti néhány kiragadott érv nyilván egy komplex problémakör sommás megjelenítése, olyan indokokra vezeti vissza a munkanélküliség jelenségét, amely egyértelműen összefüggésben áll a környezeti fenntarthatatlansággal is: regionális diszfunkciók; növekedési kényszer; hatékonyság mindenhatósága, és fogyasztási kényszer.
Cikkemben azzal érvelek, hogy egészen addig, amíg a zöldgazdaság munkahelyteremtő ereje alatt pusztán a környezetvédelem területén megjelenő munkahelyek együttesét értjük, csak tüneti kezelés történik. Komolyabb paradigmaváltások azonban valóban előrelépést jelenthetnek a foglalkoztatás területén is.
 
Bizonyos mértékű munkanélküliség – gondoljunk itt a lakhely- vagy állásváltoztatás okozta frikciós munkanélküliségre, vagy a gazdaság szerkezeti változásaiból adódó strukturális munkanélküliségre - elméletben a gazdasági folyamatok természetes velejárója. Azonban a munkanélküliség növekvő mértéke, és az abszolút munkanélküliség (több munkaképes ember, mint betöltendő munkahely) egyre nagyobb területi szinteken történő állandósulása mélyebb gazdaságszerkezeti problémákra utalnak.


A jelenlegi gazdasági rendszer fenntarthatatlanságáról legtöbbet azoktól hallunk, akik a gazdaság környezetre gyakorolt negatív hatását szeretnék csökkenteni. A  munkanélküliség elleni küzdelemben azonban a „környezetvédelem” eddig ellentmondásos szerepet töltött be. Egyrészt legsűrűbben a kérdéskör vagylagossággal jelenik meg: munkahely vagy környezetvédelem? Másrészt a zöldmunkahelyek megjelenése, mint valami misztikus kiút lehetősége lebeg a foglalkoztatás politikusok szeme előtt. A legtöbb erről készült tanulmány is – a készítő perspektívájától függően - azzal foglalkozik, hogy a környezet védelme mennyire vagy mennyire nem vezet elveszett munkahelyekhez. Így főként ökológusok, vagy ökológiai közgazdászok kényszerülnek abba a helyzetbe, hogy próbálják védeni álláspontjaikat azzal az általánosan elterjedt nézettel szemben, hogy a – jelenleg környezetbarátnak definiált – gazdasági törekvések (környezettudatos technológiák előírása;  környezetkárosító iparágak leállítása vagy korlátozása; környezetvédelmi adók kiszabása) egyúttal az érintett iparágakban dolgozó munkások állásainak elvesztését jelentik. Sokkal inkább ebből az aspektusból közelítenek azok a tanulmányok is, amelyek a zöldgazdaság munkahelyteremtő potenciálját hangsúlyozzák.(pl. OECD, 2004). A legfontosabbnak annak a bizonyítását tekintik, hogy a zöldgazdaság tényleg teremt annyi munkahelyet, hogy az ellensúlyozni tudja a környezet érdekében tett beavatkozások negatívnak tekintett hatását.  Ez a gondolkodás azonban nem lépi át a jelenlegi paradigmák kereteit.


Már a zöldgazdaság definíciója problémákat vet fel, nem is beszélve a „zöld munkahely” fogalmának értelmezéséről. Zöld munkahelynek tekintjük az ENSZ Környezetvédelmi Programja szerint az olyan számos gazdasági ágazatban (nevesítve az energia-ellátásban, az újrahasznosításban, a mezőgazdaságban, az építési ágazatban, valamint a szállításban) jelenlévő munkahelyeket, amelyek segítik az energia, a nyersanyagok és vizek felhasználásának, valamint az üvegházhatást okozó gázok kibocsátásának csökkentését, a hulladék és szennyezés okozta károk megelőzését, valamint védik és helyreállítják az ökoszisztémákat és a biológiai sokféleséget (UNEP, 2008). Ez a meghatározás azonban olyan tág, hogy szinte lehetetlen összehasonlító tanulmányokat készíteni a zöld munkahelyek megteremtéséről, vagy térnyeréséről, hiszen szinte lehetetlen zöldnek vagy nem zöldnek bekategorizálni a munkahelyeket. Így pedig rendkívül nehéz akár amellett, akár az ellen érvelni, hogy a „zöld munkahelyek” ellensúlyozzák az elvesztett „szennyező munkahelyeket”. Azonban ameddig ez marad az alapkérdés, ugyanazokba a gondolati körökbe találjuk magunkat bezárva, amelyekre eddig sem találtunk kielégítő választ. Ezek a definíciók és felmérések rendkívül fontosak lehetnek, de főként abban segíthetnék az orientálódást, hogy a meglévő munkahelyeken belül, tolódik-e az egyensúly az olyan területek felé, amelyek adott kritériumok szerint „zöldnek” definiálhatóak.


Míg a zöldgazdaság, mint „új ágazat” vagy „új piac” munkahelyteremtő potenciáljának felmérésére vannak kísérletek, addig kevés foglalkoztatáspolitikai szakember foglalkozik azzal, hogy az ökológiai közgazdászok által sürgetett gazdasági paradigmaváltások mennyire jelentenének adott esetben potenciális eszközt a munkanélküliség növekvő problémájának megoldásához. Az alábbiakban ezen lehetséges új gondolati irányokat vesszük számba úgy, hogy a jelenlegi paradigmák és azok korlátainak bemutatása mellett kitekintést teszünk olyan elméleti áramlatok felé, amelyek átlépik a neoklasszikus közgazdaságtan gondolati határait. Míg ezek a mozgalmak főként a környezet szempontjából közelítik a kérdéskört, kiderülhet, hogy a környezeti és foglalkoztatási érdekek az elfogadottnak tűnő elméleti gátak lebontása után valójában nem is állnak egymással szöges ellentétben.

A jelenlegi gazdasági gondolkodásmód keretei

Jelen fejezet röviden, és egyszerűsítésekkel élve mutatja be mind a főáramú közgazdasági gondolkodást, mind ez ebből építkező regnáló foglalkoztatás-, és gazdaságpolitika alapjait. A fejezetnek nem célja a neoklasszikus gondolkodásmód teljes körű kritikai áttekintése, ezek említése annyiban szükséges, hogy kontextusba helyezze a cikk második felében megjelenő ökológiai irányzatokat.
A neoklasszikus közgazdaságtanban a munkaerő-piacot ugyanazok a piaci mechanizmusok határozzák meg, mint a termékek piacait. A keresletet a munkaadók jelentik, míg a kínálatot a munkaképes emberek, és ideális esetben a kettő ott találkozik, ahol a reálbérek egyensúlyi szinten vannak. A munkaerőpiac tökéletes működéséhez azonban az árupiacoknak is egyensúlyban kell lenniük, hiszen a teljes foglalkoztatás mellett a termékek iránti kereslet megegyezik a kibocsátással. Így az egyensúlyi helyzetben a munkanélküliség szinte kizárólag önkéntes lehetne, amely vagy munkahelyváltás, vagy a szakmai átképzés szükségszerűségének következménye. Ha a munkaerő-piacon túlkínálat következik be, úgy a reálbérek csökkenésével újabb egyensúlyi állapot áll be.
A jelenleg ismert munkaerő-piaci beavatkozások is ezen logika mentén történnek, megpróbálva kiigazítani a piaci mechanizmusokat elősegítve, hogy a kereslet és a kínálat találkozzon. Teszik ezt egyrészt hatékonyabb munkaerő-közvetítési rendszerek felállításával, másrészt a kínálati oldalon a munkavállalók keresletnek megfelelő felkészítésével, és átképzésével, vagy a mobilitás ösztönzésével. A kereslet oldalán a gazdaságpolitikai beavatkozásokkal a növekedést, és ezáltal pedig a munkahelyteremtést ösztönzik. Ennek megfelelően viszont állandóan újabb, és újabb fogyasztási igényeket kell teremteni annak érdekében, hogy az árukereslet találkozzon a munkaerő-kínálattal.
Míg a kínálati oldal erősítése is komoly kihívásokat jelent, az abszolút munkanélküliség problematikája leginkább a keresleti oldallal, pontosabban a növekedés egyre láthatóbb korlátaival van összefüggésben. Míg a mikro ökonómia szintjén elfogadott, hogy van egy olyan határ, ahol a tevékenység növelése ráfizetéses lenne, mivel a növekvő határköltség nagyobb, mint a határhaszon, érdekes, hogy ezt a makrogazdaságra nézve nem tartjuk igaznak. A főáramú elméletek szerint minden gazdasági tevékenység hasznos annak ellenére, hogy nem kétséges, hogy vannak környezeti és társadalmi költségek, és így a fogyasztás további növekedése igenis korlátokba ütközik. (Daly, 1999)


A tökéletes piaci működést tovább befolyásolják az állami beavatkozások is. A minimálbér előírása, a munkaerő költségeit terhelő adók és járulékok, a munkabiztonságra vagy a környezetvédelemre irányuló kötelezettségek mind „piactorzító” hatásúak, azonban szükségességük mostanra már megkérdőjelezhetetlenné vált. Míg a főáramú közgazdaságtan a környezeti és társadalmi költségeket ún. externáliákként, vagy piaci kudarcokként kezeli, a jelenlegi társadalmi és politikai elvárások egyre inkább magukban foglalják az állampolgárok és – kisebb, de egyre növekvő mértékben – a környezet védelmét. Ennek megfelelően a jóléti államok olyan feladatokat vállaltak fel, amelyek ugyan nem voltak jövedelmezőek, de a társadalom működése szempontjából fontosak, és mivel az adórendszeren keresztül az egyéni fogyasztók sokkal könnyebben finanszíroznak meg bizonyos prioritásokat, az állam egyre nagyobb terheket vállalt. (Ropke, 1999)  Mivel azonban a jelenlegi paradigmák között a kormányzati tulajdon improduktív, és elméletben a kormányzati vásárlásoknak nincsen hatásuk az ország jólétére, az államok túlköltekezése tovább feszíti a jelenlegi gazdasági rendszerek korlátait. (England, 2001). Éppen ebből adódik, hogy az olyan átmenetinek szánt beavatkozás, mint a közfoglalkoztatás erősítése a jelenlegi rendszerben csak fokozza a problémát, annak ellenére, hogy a gyakorlatban teljes társadalmi rétegek, és régiók léteznek, ahol az állam az egyetlen potenciális foglalkoztató.


Tovább súlyosbítja a problémát, hogy a jóléti rendszerek egyre növekvő finanszírozását az adórendszerből kell megoldani, ami azt jelenti, hogy a munkavállalást terhelő költségek csökkentése egyre komolyabb nehézségekbe ütközik. Az élőmunkát terhelő adók fontossága egyrészt abból adódik, hogy a munkaerő ár-rugalmassága viszonylag alacsony, másrészt pedig abból, hogy a többi termelési tényezőhöz képest ez a legkevésbé mobil. Az élőmunkát terhelő adók viszont újabb csapdát rejtenek magukban: a növekvő költségek miatt csökken a munkaerő iránti kereslet, amely egyrészt tovább csökkenti az adóbevételt, másrészt növeli a szociális kiadásokat. (Kiss, 2010)


További problémát jelent, hogy a közgazdasági gondolkodás elveszítette a fókuszt: a leegyszerűsített modellek mögött valójában emberekről; közösségekről, és emberi szükségletekről beszélünk. Különösen igaz ez, amikor a munkanélküliség problematikája van terítéken. A munka az ember saját alapvető szükségleteinek kielégítése érdekében végzett tevékenység, amelyet társas lények lévén, az emberek közösségekbe rendeződve, munkamegosztással oldanak meg. A (munka)közösségek a történelem folyamán egyre nőttek, míg a jelenben elértük azt a szintet, hogy valahol a világon élő minden ember –  Marshall McLuhan találó megfogalmazása alapján - egy „globális faluban” él (McLuhan, 2001), és ezáltal egy közösséget alkot. A probléma azonban ott kezdődik, hogy minden technológiai és kommunikációs forradalom ellenére, ez a közösség már olyan komplexitásokat ért el, hogy működtetése egyértelműen komoly kihívásokkal küszködik, és a leegyszerűsített modellek nem alkalmasak már az összefüggések kezelésére. A jelenlegi gondolkodás már nem gondolkodik közösségi szintekben, és így például az állam általi foglalkoztatás (pl. közmunka) kizárólag szükséges rosszként jelenik meg, holott tekinthetnénk a munkaközösség egy adott szintjének. A munka jelenlegi gazdasági definíciója is egyre távolodik a valóságtól. Ma már kizárólag akkor definiáljuk munkaként a gyermeknevelést, az idősgondozást, a házimunkát, a közvetlen környezetünk gondozását, ha azt pénzügyi ellenszolgáltatás fejében végzik.


A fenti fejezetben röviden áttekintettük, hogy milyen gondolati körben kezeljük jelenleg a munkanélküliséget, és ezáltal milyen nehézségekbe és korlátokba ütközünk. A következő fejezet olyan gondolkodási irányokat mutat be, amelyek túlmutatnak ezeken az elméletbeli határokon.

Környezeti szemléletváltás, mint a munkanélküliség kezelésének lehetséges eszköze

Az ökológiai közgazdászok kérdésfeltevései, és elméletei élen járnak abban, hogy megpróbálják kimozdítani a jelenlegi gazdasági gondolkodásmódot az önmaga által felállított keretek közül. Míg az irányzat a környezetvédelemből indul ki, a környezetértelmezése sokkal tágabb annál, minthogy leragadjon a természeti környezet megóvásánál. Alapvetően interdiszciplináris megközelítéseinél fogva bőven érint többek között olyan területeket, mint a társadalmi sokszínűség, az egyéni és közösségi jólét, vagy a fejlődés definíciója. Az alábbiakban olyan gondolatok jelennek meg, amelyek ugyan a környezeti problémákkal összefüggésben merültek fel, azonban válaszokat nyújthatnak olyan társadalmi problémákra is, mint a munkanélküliség.
A fenntartható fejlődés egyik sarkalatos kérdésköre a fogyasztás mértéke. Ökológiai közgazdászok egész sora (többek között Daly, 2001; Ekins, 2004) foglalkozott a fogyasztás visszaszorításának fontosságával, és annak bizonyításával, hogy létezik fejlődés kisebb fogyasztás mellett is. Ha a kérdéskört a foglalkoztatás szempontjából nézzük, első ránézésre a több fogyasztás valóban több munkahelyet jelenthetne. Azonban a több fogyasztás sokszor a tömegtermelés előtérbe kerülését vonja magával, amely a hatékonyság növekedése érdekében az emberi munkaerőt technológiával helyettesíti, és ebből a szemszögből már egyáltalán nem biztos, hogy álláshelyeket biztosít. A mennyiség minőségre történő lecserélése, - amely az ökológiai közgazdászok egyik központi elvárása -, amennyiben együtt járna az emberi munka hozzáadott értékének megbecsülésével, eredményezhetne kevesebb fogyasztás mellett ugyanakkora gazdasági, és foglalkoztatási potenciált. A kevesebb, de magasabb minőségű, és nagyobb társadalmi értékteremtéssel létrehozott termékek termelése a környezet jelentős kímélése mellett vezetne a termékek tartósságának javításához, a szakmunka nagyobb megbecsüléséhez, és a technológia emberekkel történő „visszacseréléséhez”. Míg a technológia fejlődése valóban szédítő magasságokba emelte az emberiséget, érdemes megvizsgálni, hogy hol az a pont, ahol a tömegtermeléshez használt technológia már nem szolgálja, hanem korlátozza az emberi fejlődést.


Szintén nagyrészt a fogyasztási kényszerrel van összefüggésben a munkához történő viszonyulásunk is. Néhány ökológiai közgazdász jogosan tette fel a kérdést, hogy hogyan lehet az, hogy a munkaerő hatékonyságának növelése nem a nagyobb szabadidő felé tolta el a rendszert, hanem éppen ellenkezőleg: néhányaknak a még több munkát jelentette, míg másoknak munkanélküliséget. Inge Ropke a fogyasztás növekedése mögött álló tényezők vizsgálatakor megállapította, hogy a termelékenység növekedésével a munkáltatók – a jelenlegi gazdasági racionalitásnak megfelelően -  inkább az adott munkás jövedelmének emelését választották a nagyobb termelés mellett, mint a nagyobb szabadidő biztosítását. Ez azonban ahhoz vezetett, hogy a munkavállalók a költekezés újabb szintjéhez szoktak hozzá, amely már megkívánta a hosszabb munkaidőt. Ezzel párhuzamosan, a munkaerő megítélésében, és ezáltal az előléptetésekről és béremelésekről szóló döntésekben is egyre jelentősebb szerepe lett a munkában eltöltött időnek (sokszor beleértve a túlórát is). (Ropke, 1999) Ezek az okok a munkaerő hatékonyságának növelésével társulva vezethettek oda, hogy ugyanannak a munkának a többszörösét tudja ma egy ember elvégezni. Így azok, akiknek van munkájuk, a fogyasztási kényszer hatása alatt idejük nagy részét szabadidő helyett az álláshelyükön töltik; ami olyan társadalmi értékek, mint a családi harmónia megbomlásához vezet. Ugyanakkor a fogyasztás növekedésének korlátait lassan elérve, sok embernek már nem szükséges a munkája, amely viszont széles rétegek komoly pszicho-szociális károsodását vonja maga után. A fogyasztási kényszer enyhülése, és a szabadidő értékének növekedése ezáltal szintén vezethet az abszolút munkanélküliség, és az ezzel járó társadalmi költségek csökkenéséhez. Mind a fogyasztás, mind a szabadidő értékelése azonban csak az emberi szükségletek, és a jólét újradefiniálása által születhet meg.


Az elmúlt néhány évtizedben jó néhány ökológiai közgazdász foglalkozott a gazdasági fejlődés és a jólét újradefiniálásának kérdéskörével (pl. Hirsch, 1977; Pearce 1993). Míg egyre szélesebb körben válik elfogadottá, hogy a GDP nagyon elnagyoltan kezeli a jólét valódi tartalmát, az alternatív jóléti mutatók terjedése még igen lassú. A trend azonban egyértelműnek látszik: a jólét magában kell foglaljon többek között olyan elemeket, mint a tiszta környezethez való hozzáférés, a szabadidő, a biztonságérzet, vagy a foglalkoztatottság és a munkakörülmények. Egyre inkább elfogadott az is, hogy az emberek preferenciái – ha lassan is, de – eltolódnak a nagyobb fogyasztás felől más jóléti elemek felé. Már 15 évvel ezelőtt a Der Spiegel német hetilap vezető cikkében azt fejtette ki, hogy a valódi luxus már nem tárgyakban testesül meg, hanem napjaink igazi luxusa: a tér és az idő. Mérő László könyvében ezt így fogalmazza meg: „Ezért válhat egyre inkább a gazdaság főirányává azoknak a javaknak a megtermelése, amelyek viszonylag sok ember boldogságportfoliójában szerepelnek… Elsősorban a boldogság „tartalmas élet” komponenséhez tartozó dolgok tudnak termékként megjelenni, a templomoktól a környezetvédő programokig, a közösségi portáloktól a szegények felemelésére tett erőfeszítésekig.” (Mérő, 2010, 294. old.) Amennyiben mind társadalmi, mind egyéni szinten tudatossá válik ez a trend, és a szabadidőt, vagy a friss levegőt luxusként fogjuk definiálni, annak kétségtelenül hatása lesz a munkaerő-piacra is. A jelenlegi próbálkozások eredménytelenségével ellentétben, a prioritások megváltozása után sokkal elfogadhatóbbá válhatnak mind munkáltatói, mind munkavállalói oldalon is a munkanélküliség kezelésének azon irányai, amelyek a rövidebb munkahét, vagy munkanap irányába tolnák el a munkavállalást.


A fogyasztás mennyiségének csökkentését, és az emberi munkaerő kisebb mértékű helyettesítését szolgálhatnák az ún. ökológiai adóreformok is. (Kiss, 2010) A fogyasztási adótípusok, a munkaerő terheinek kiváltása mellett, csökkentenék a munkaerő költségeit, és ezáltal a munkanélküliséget, és ugyanakkor drágábbá tennék a természeti tőke kihasználását. A fogyasztási adók növelése azonban az állam által biztosított jövedelmeket, - mint a segélyek vagy nyugdíjak - is súlyosan érintené, és mivel az ellátás biztosítása érdekében azokat így növelni kellene, nem feltétlenül jönne létre egy újfajta egyensúly. Ennek ellenére logikusnak tűnik az abba az irányba ható adóreform törekvés, hogy a túlkínált munkaerő helyett inkább a kimerülő erőforrásokat adóztassuk meg.


Részben a fent említett ún. „átutalt jövedelmek” kompenzációjaként, részben pedig szintén a munkanélküliség problémaköréből történő kitörési pontként jelentek meg olyan elméletek, amelyek egy ún. alapjövedelem állam általi biztosítását tartják célravezetőnek. A kezdeményezés alapítója, Philippe Van Parijs szerint egy alanyi jogon egyenlő arányban minden állampolgárnak járó alapjövedelem egyrészt egységesítené, és kiszámíthatóvá tenné a jóléti ellátórendszerekből átutalt jövedelmeket, másrészt pedig biztosítaná minden ember számára az alapvető megélhetést. Van Parijs a foglalkoztatási hatásában azzal érvel, hogy az Európában egyre inkább megoldhatatlannak látszó munkanélküliségi problémára a klasszikus közgazdasági gondolkodás szerint az egyetlen értelmezhető kiút a növekedés felgyorsítása, azonban ez egyre inkább környezeti és egyéb korlátokba ütközik. Ennél a pontnál újra egyértelművé válik, hogy amint kilépünk a megszokott gondolati körökből, a környezetvédelmi és foglalkoztatási célok sokkal inkább egybeesnek, minthogy ellentétes irányba hatnának. Mind a fogyasztási adók, mind az alapjövedelemmel szemben felhozott leggyakoribb ellenérv, hogy csökkentené a munkahajlandóságot, azonban ezt több pszichológiai tanulmány is cáfolja, azzal érvelve, hogy a munkavégzés, valamint a társadalmi hasznosság érzése az emberek természetes igénye. (Van Parijs, 2000)


Ökológiai szempontból egyre többször előtérbe kerül a helyi fogyasztás, és helyi termelés fontossága, amely természetesen együtt kell járjon a helyi közösségek erősödésével. Az ún. ökolokalizmus irányzatai érveléseikben azt hangoztatják, hogy a helyhez való kötődés felerősíti mind a térség környezeti adottságainak védelmét, mind a helyi közösségek társadalmi szolidaritását. (Curtis, 2003) A jelenlegi gazdasági paradigmák között kettévált a termelés, és a termeléssel járó externáliák „elszenvedése”, valamint a fogyasztás. Ezek összhangba kerülése nem csak a környezet védelmét szolgálhatná, hanem a közösségek erősödését is jelenthetné. Annak ellenére, hogy kevés részletes kutatás létezik az ökolokalizmus foglalkoztatásra gyakorolt hatásáról, a kettő esetleges összefüggéseinek felszínes kikövetkeztetése lehetséges. Az ökolokalizmus gondolatiságára visszautalva azonban a térségek vonzerejének növelése akár a helyi termelés, fogyasztás, és részleges önellátás ösztönzésére is alapozhatna. Ezáltal újra találkozik az ökológiai érdek, és a foglalkoztatási helyzet javításának kérdésköre.
Szintén a közösségek erősödésének tendenciáját mutatja a LETS (Local Exchange Trading Systems) megjelenése is több országban. Ezek a kezdeményezések a tagok egymásnak végzett munkájával helyettesítik a pénzben vásárolható szolgáltatásokat. A „szívességbank”, mint a munkanélküliség kezelésének egy potenciális eszköze már felmerült, amikor Ausztráliában a kormányzat - a munkanélküliek vállalkozóvá válásának első lépéseként - felkarolta a kezdeményezést.

Összegzés

A fentiekben összeállított példák azt voltak hivatottak bemutatni, hogy az elterjedt hiedelem ellenére a környezetvédelem és a foglalkoztatási helyzet között csak néhány jelenlegi paradigma mindenhatóságának fényében van negatív kapcsolat. Amint kilépünk a főáramú gondolatok hatóköréből – ahogyan azt az ökológiai közgazdászok teszik -, megnyílnak olyan távlatok, amelyek esetleg több gazdasági, társadalmi, környezeti problémára keresik egyidejűleg a választ. Kétségtelen, hogy a fenti érvelésekre százezer ellenérv juthat, és bármelyik felvetett téma komplexitásánál fogva számtalan további kutatást, részletes kifejtést, és mérlegelést igényel. Azonban nem kétséges, hogy az ilyen irányú tapogatózások, és minden olyan gondolat, amely szakít a régi berögződésekkel, magában hordozhatja a megoldás egy kis szeletét.
Nem kétséges az sem, hogy egy jól beágyazott gazdasági és társadalmi rendszer alapelveinek és szerkezetének legminimálisabb változtatása is jár áldozatokkal. Minden strukturális változtatás a gazdaságban munkahelyek elvesztésével jár. Azonban nem mindegy, hogy az átmeneti, és kezelhető munkanélküliséget jelent, vagy hosszabb távon is kezelhetetlen társadalmi problémát. A munkanélküliség kezelésének jelenleg használt aktív eszközeire bármilyen foglalkoztatási helyzetben szükség lesz. Érdemes viszont kitekinteni olyan lehetőségek felé is, amely teljesen újradefiniálhatná a munka, a foglalkoztatás, a munkanélküliség kérdéskörét is. Ehhez pedig néha más diszciplínák adhatnak ötleteket.
               
Hivatkozott irodalom

Curtis, Fred Eco-localism and sustainability, Ecological Economics 46 (2003) 83-102, 2003
Daly, Herman E. Uneconomic growth: in theory, in fact, in history, and in relation to globalization, Edward Elgar Publishing Inc., 1999
England, Richard W. Alternatives to Gross Domestic Product: A Critical Survey, The Economics of Nature and the Nature of Economics 9. fejezet, Edward Elgar Publishing Inc., 2001
Ekins, Paul A növekedés határai és a fenntartható fejlődés: megbirkózni az ökológiai valósággal. In Pataki, Gy.–Takács-Sánta, A. (eds) Természet és gazdaság. Ökológiai közgazdaságtan szöveggyűjtemény, Typotex, Budapest, pp. 267-292, 2004
Hirsch, Fred The Social Limits to Growth, Routledge & Kegan Paul, 1977
Kiss Károly Környezetvédelmi adóreform, „Zöld Gazdaságélénkítés – Környezetgazdászok kiútkeresése”című kutatás;  Lélegzet Alapítvány, 2010. július
McLuhan, Marshall A Gutenberg-galaxis. A tipográfiai ember létrejötte (Trezor Kiadó, Budapest, 2001)
McNeill, Judith M.; Williams, Jeremy B., The employment effects of sustainable development policies, Ecological Economics 64 (2007) 216 – 223, 2007
Mérő László Az érzelmek logikája, Tericum Kiadó, 2010
OECD, Environment And Employment: An Assessment; Organisation for Economic Co-operation and Development, 2004. május
Pearce, David Measuring Sustainable Development, Earthscan Publications Ltd., 1993
Van Parijs, Philippe A Basic Income for All, Boston Review, 2000. október-november
Røpke, Inge The dynamics of willingness to consume, Ecological Economics, 28:399-420., 1999
UNEP, Green jobs: towards decent work in a sustainable, low carbon world – Policy messages and main findings for decision makers, UNEP, 2008. szeptember